ZENEÓRA

            Theodor Kirchner és Hermann Goetz két olyan német zeneszerző, akik életüknek egy részét Svájcban töltötték, és ez karrierjükre is befolyással volt. Kirchner 1823-ban született a szászországi Neukirchenben. Zenei tanulmányait Lipcsében végezte, ahol megismerkedett Schumann-nal és Mendelssohnnal. Ők nemcsak zenéjére voltak hatással, hanem nekik köszönheti orgonista állását is 1843-ban, a svájci Winterthurban. Bülow, Liszt és Wagner csodálták orgonajátékát. Kirchner hamar otthon érezte magát a városban, az orgonálás mellett tanárként is sikeres volt, és tevékenyen részt vett Winterthur zenei életében. Ebben az időszakban találkozott, és kötött barátságot Clara Schumann-nal és Johannes Brahmsszal is.1862-től Zürichben élt, ahol a tanítás mellett egyre többet foglalkozott kamarazene írásával. Később a svájci éveit élete legboldogabb időszakának írta le. 1876-ban visszatért Németországba, ahol először Lipcsében (1876-83), majd a drezdai Konzervatóriumban (1883-90), végül Hamburgban tanított 1903-ig, haláláig. Ezek az utolsó évtizedek a komponálás területén elég gyümölcsözőek voltak, bár a művek írását sokszor az anyagi szükség motiválta. Oeuvre-jének nagy részét – körülbelül 1000 darabot –, a zongorára írt művek alkotják, de több kamaraművet is komponált. Stílusa elég kevert, darabjaiban megtalálhatjuk Mendelssohn, Brahms, de legfőképpen Schumann befolyását. 

Az ő tiszteletére adta op. 59-es zongoratriójának is a Novelletten címet. A novellette név kötetlen formájú karakterdarabokra utal, és Schumann vezette be a zenei köztudatba. Kirchner pedig mestere volt a karakterdaraboknak és a ciklikus formáknak. Ahol Brahms és Mendelssohn kidolgozza és továbbfejleszti a kezdőanyagot, ott Kirchner mindig rövid marad és egyfajta várakozást teremt hallgatóiban. A Novelletten tizenkét tételből áll, melyekben a szerző megpróbálja visszaadni a svájci vidék atmoszféráját. A tételek nagy része dalszerű, könnyed, sokszor kávéházi atmoszférát teremt, technikailag pedig leginkább Brahms és Schumann kamaraműveit juttatja eszünkbe. Néhány azonban kiemelkedik közülük. Ilyen például a kilencedik tétel, ahol Kirchner magyaros elemeket alkalmaz Brahms Magyar táncainak stílusában. A tétel meghatározó eleme az a gyászindulószerű ritmus, mely az előző tételek polifon szerkezetével ellentétben mind a vonós szólamokban, mind a zongorában akkordikus szerkesztésű. Egy vidám és játékos körtánc hatását kelti a tizedik tétel a vonós szólamok pizzicatóival és a zongora staccatójával, a legtöbb helyen követve az előző tétel akkordikus szerkezetét. A svájci atmoszférát a leginkább a tizenegyedik tétel adja vissza, amely egy vadászatot elevenít fel, a hangszerek pedig a vadászkürt hangját utánozzák.

            Goetz pályafutása hasonlít Kirchneréhez. 1840-ben született Königsbergben. Teológusnak készült, és komolyan csak tizenhét éves korától kezdett el zenével foglalkozni, bár első zongoraműveit tizenöt évesen írta. 1858-ban belépett a königsbergi egyetem matematika és fizika fakultására, szabadidejében pedig aktív zongorista és karmester volt különböző amatőr csoportoknál. Számos operaelőadást vezényelt. 1860-ban Berlinbe ment, ahol a Stern Konzervatóriumban vezénylést, hangszerelést, zongorát és zeneszerzést tanult. 1862-ben egészségügyi okok miatt Svájcba költözött, ahol követte Kirchnert orgonistaként Winterthurban. Folytatta elődje munkáját, ottléte alatt tovább fejlesztette a város zenekultúráját.1869-ben Zürichbe költözött, ahol élete végéig, 1876-ig dolgozott. Műveinek nagy részét – akárcsak Kirchernél –, a zongoradarabok alkotják, de írt operát, kórusműveket, szimfóniát, zongoraversenyt és kevés kamaraművet. Goetz kompozíciós stílusa szintén kortársai nyelvezetéből táplálkozik, kamaraműveire szintén hatással volt Mendelssohn és Brahms művészete.                       Op. 1-es g-moll zongoratriója 1867-ben keletkezett. Goetz nem tudta benne megtagadni zongorista mivoltát. A darabban a zongoraszólam végig uralkodó szerepet tölt be, mellette a hegedű és a cselló csak néha tud kiemelkedni. Az első tétel egy drámai fordulatokban gazdag lassú bevezetéssel indul, melyet világos szerkesztésű szonátaforma követ. A tétel egyik hatásos pillanata a kidolgozási részben van, ahol a zongora unisonoját a két vonós szólam szintén unisono előadásban, kánonként imitálja. A második tétel a zongora nagyon nyugodt és fenséges bevezetőjével indul, melynek jobb kéz szólamában Wagner Tannhäuser - előjátékának kezdőmotívumát ismerhetjük fel. Ezzel a dallammal lép be a hegedű és a cselló lírai kettőse is, melyek ebben a tételben egyenrangú társai lesznek a zongorának. A harmadik tétel táncos karakterét az ABA forma is igazolja. A hangszerek igen változatos játékát alakítja ki Goetz ebben a tételben. A vonósok imitációs felelgetéseibe a zongora hol bekapcsolódik, hol csak egyszerű akkordikus támaszként szolgál. Az utolsó tételben egyértelműen a zongora uralkodik. A szonátaformát – akárcsak az első tételnél –, itt is lassú bevezetés előzi meg, amelynek végén a szerző egy fokozatos accelerandóval drámaian vezeti be a főtémát. A tétel legérdekesebb pillanata talán a visszatérés, amikor a főtémát követő hosszú átvezetés után a lírai melléktéma G-dúrban hangzik el.