Antonio Salieri (1750-1825) neve méltatlanul még ma is úgy él a köztudatban, mint Wolfgang Amadeus Mozart ellensége, pedig ez az olasz származású zeneszerző saját korában nagy tiszteletnek örvendett. Salieri híd volt több generáció között. Fux, Gassmann és Gluck örököseként tanúja volt Mozart zsenialitásának, kapcsolatban állt a 18. század és a korai 19. század számos művészével és tudósával, valamint az 1770 és 1810 között született generáció legnagyobbjainak (Beethoven, Schubert, Czerny, Hummel, Liszt) volt a zeneszerzés és énektanára. Az, hogy gyűlölte és ezért megmérgezte Mozartot, majdnem teljesen alaptalan vád, amit az is mutat, hogy amikor a Varázsfuvola egyik előadásán részt vett – Mozart leírása szerint –, Salieri minden számot „bravo”-val jutalmazott. Hogy a tanítványai mennyire tisztelték, látható például Schubertnél, aki 1812 és 1817 között tanult nála és számos művét mesterének ajánlotta.
Salieri zenei tanulmányait Velencében, a San Marco katedrálisban kezdte, ahonnan Gassmann – felfigyelve tehetségére – Bécsbe vitte. Itt töltötte élete legnagyobb részét. Zeneszerzőként figyelme leginkább az operakomponálás felé fordult. Operái nemcsak Bécsben arattak nagy sikert, hanem Párizsban is. Több mint ötven évig szolgált a bécsi udvarban, ebből harminchat évig a császári udvar karmestere volt, befolyása ezért Bécs egész zenei életén érződött. Az operák mellett írt egyházi műveket, oratóriumokat, kantátákat, kamarazenei, zenekari és kisebb vokális műveket is.
Ez utóbbiak között több mint hetven dal található, melyek nagyrészt házi ünnepségekre készültek, mint szórakoztató zenék, mivel azonban Salieri énektanárként is dolgozott, huszonnyolc szöveg nélküli vokális gyakorlatot is írt. Szívében megmaradt a régi operaiskola zeneszerzőjének, és bármilyen művet komponált, kifejezőeszköze az emberi hang, az énekelhető dallam maradt. Dalai olasz, német és francia nyelvűek. Mivel mindhárom nyelvterületen másképp fejlődött a dal, Salieri darabjai is három különböző stílusban íródtak. Talán anyanyelve, talán operaszerzői pályafutása miatt, Salieri dalainak nagy része olasz nyelvű. Itáliában a monódia térhódítása után az opera vette át a vezető szerepet, ezért ott a zongorakíséretes szólódal sohasem került igazán előtérbe. Ahogy Salierinél is, az ilyenfajta vokális kompozíciók leginkább otthoni szórakozásra készültek, és szinte kivétel nélkül megtalálhatóak bennük azok a jellegzetességek, amik egy operaáriát jellemeznek.
Az olyan dalok, mint a Ch’io mai, az Oh che felici, a Conservati fedele, a Tornate sereni vagy a Gia la notte akár énektechnikai gyakorlatnak is tekinthetők. Salieri minden lehetőséget kihasznál arra, hogy díszítésekkel, futamokkal és olyan cadenzákkal színesítse e műveket, amelyek virtuóz megoldása az előadóra van bízva. Hasonló technikai tudást kívánnak a Bei labbri, a Caro son tua és az Abbiam penato e mer című dalok is, melyek mind technikailag, mind visszatérő formájukkal a régebbi operaiskolában oly népszerű Da capo áriákkal rokonok. Az Ode és a La Grotta azonban tényleges operai helyzetképek. A La Grotta valójában Efelia áriája Salieri La Grotta di Trofonio című operájából, amit 1785-ben mutattak be Bécsben, az Ode pedig egy scena, melynek drámaiságát az ária közé ékelt recitativo emeli ki. Az In questa tomba kezdetű verset kétszer is megzenésítette Salieri. Bár a hosszabb változathoz szenvedélyes kíséretet komponált, a rövidebb változattal pontosan az egyszerűsége miatt nagyobb drámai hatást ér el.
Salieri francia és német szövegekre írt dalainak száma nagyjából azonos. Itáliával ellentétben, a francia és a német nyelvű vidékeken a műfaj fejlődése másképp alakult. A XIX. század végére mindkét hely vokális zenéjében uralkodóvá vált a zongorakíséretes szólódal, melyet a németeknél Lied-nek, a franciáknál mélodie-nak hívtak. Salieri idejében azonban még csak kezdetleges formájukban léteztek. Franciaországban a mélodie a romance-ból alakult ki, aminek jellegzetessége, hogy nagyon egyszerű, a természetességre törekszik és minden esetben strofikus formájú. Salieri Adieux au bon pay de Pannonie és Ce que je desire kezdetű dalai mindenképpen a romance-ok közé tartoznak. Mindkettő strofikus, egyszerű, kecses, és nyoma sincs bennük azoknak az operai kliséknek, amit az olasz nyelvű daloknál hallhatunk. Az Il est un mal című dal viszont inkább mélodie-nak nevezhető, és valószínűleg később készült, mint a másik két mű. Formailag végigkomponált és érdekes harmóniai fordulatai meglepően drámaivá teszik. Mivel azonban Salieri idejében a mélodie még nem fejlődött ilyen magas szintre, egyértelmű, hogy erre a műre inkább a német Lied hatott, amelynek ekkor már olyan jelentős képviselői is alkottak, mint a Salieri tanítvány Schubert.
A német műdal kialakulásában nagy szerepet játszott a német népdal, melynek szintén jellegzetessége az egyszerűség és a strofikus szerkezet. A Der Zufriedene (1816), a Maylied és a Wie ist mir tulajdonképpen ezt az atmoszférát közvetítik. Ez utóbbi Leopold von Auenbrugger 1781-ben bemutatott három felvonásos zenés vígjátékának, a Der Rauchfangkehre-nek az egyik áriája, melynek Salieri komponálta a zenéjét. Az An die zukünftige Geliebte című dal Lipcsében készült. Valójában kevés olyan vokális műve van Salierinek, melyben a díszítések és a virtuóz előadásmód ne játszana valamilyen módon szerepet. Ez általában az énekszólamoknál valósul meg, ebben a dalban azonban a zongorára hárul a feladat.