ZENEÓRA

            Jemnitz Sándor (1890, Budapest – 1963, Budapest) magányos szigetet képvisel a XX. század közepén alkotó zeneszerzők között. Még gimnazista volt, amikor 1906-ban beiratkozott a Liszt Ferenc Zeneművészeti Főiskola zeneszerzés szakára, ahol Koessler János növendéke lett. 1908-ban felvették a lipcsei konzervatóriumba. Itt Max Regernél zeneszerzést, Karl Straubénál orgonát, Nikisch Artúrnál vezénylést, H. Sittnél pedig hegedűt tanult. Tanulmányai befejeztével Németországban maradt és 1913-ig négy német operatársulatnál vállalt korrepetítori állást, majd Berlinben, a Die Musik című lap munkatársa lett. 1915-ig Berlinben Schönberg mesteriskolájának növendéke volt, 1916-ban pedig visszatért Budapestre. Hazatérése után 1950-ig a Népszava zenekritikusaként dolgozott, de számos hazai és külföldi napilap, valamint különböző szakfolyóiratok munkatársa is volt. Ezen kívül aktívan részt vett a hazai kulturális életben is, 1945-48-ig a Munkás Kultúrszövetség elnöke, 1947-től az Éneklő Munkás főszerkesztője és az Éneklő Nép szerkesztőbizottságának a tagja volt. 1951-től haláláig pedig az Állami Zenei Gimnázium és Konzervatórium óradíjas tanáraként dolgozott. Reger és Schönberg hatása alól nem tudta kivonni magát, stílusa erőteljesen polifon, bonyolult kidolgozással és formálással. Magyarországon kevés sikert arattak művei, elszigeteltségének egyik oka az volt, hogy német tanulmányai miatt a Kodály-iskolát kikerülte, a magyar népdal nem tartozott zenei anyanyelvébe. Ezért az ötvenes években stílusa szinte idegennek, majdnem arisztokratikusnak hangzott itthon. Külföldön viszont jelentős sikereket ért el, rendszeres résztvevője volt az IGNM rendezvényeinek. Zenekritikusi tevékenysége mellett könyveket is írt, és a magyar zenén kívül századunk nyugat-európai művészetének is kiváló ismerője volt.

            Az Op. 46-os számot viselő Szólószonáta mélyhegedűre, 1941-ben készült. A szerző maga így ír művéről: „Megírására magáért a hangszerért és különlegesen szép színárnyalataiért érzett lelkesedésem késztetett engem; munkaközben előre örültem annak, hogy miként válnak majd élő hanggá ezek az itt előre elképzelt színárnyalatok, s miként fejezik ki majd sajátosan sötétlő meleg zengzetességükkel azt, amit épp azért bíztam rájuk, mert mindazt éppen csak ők fejezhetik ki leghívebben…” Nem sokkal a darab megírása után ismerkedett meg Jemnitz, Lukács Pál brácsaművésszel, aki 1945-ben bemutatta a művet. A szonáta a megszokott háromtételes formát követi, és mindhárom tételnek más a karaktere. Az első tempójelzése Allegro bene fluido, ma sempre cantando, ami folyamatosságot, de egyben énekszerűséget is jelez. Így figyelmezteti a szerző a szólistát, hogy nem üres virtuozitással, hanem érzelem-dúsan kell játszania. A második tétel hangulata ezzel szemben álmodozó és merengő, míg a harmadik tételben a hangszernek hol a táncos, hol a tréfálkozó jellege kerül előtérbe.    

            Horusitzky Zoltán (1903, Pápa – 1985, Budapest) azok közé a zeneszerzők közé tartozott, akik leginkább a múlt zenéjében találták meg saját stílusuk gyökerét. Nála ez a klasszikus és romantikus zene iránti mély vonzódásban nyilvánult meg. Horusitzky 1926-ban végzett a budapesti Liszt Ferenc Zeneművészeti Főiskola zongora és zeneszerzés szakán, ez utóbbin Kodály Zoltán növendékeként. Zenei tanulmányai mellett a Tudományegyetemen államtudományi doktorátust is szerzett. 1927-ben kinevezték a Székesfővárosi Felsőbb Zeneiskola tanárává, ahol 1949-ig tanított és 1945-től igazgatója volt, de ebben az időben a Székesfővárosi Zenetanfolyamok tanulmányi vezetőjeként is dolgozott. 1946-tól nyugdíjazásáig (1968), a Zeneművészeti Főiskolán tanított. Az oktatói munka mellett 1937-1944-ig a Zene című folyóirat szerkesztője volt. Ami a komponálást illeti, nyugdíjba vonulása után is aktív maradt, a finnországi Tamperében több mesterkurzust és hangversenyt is tartott. Zenéjére nemcsak a klasszika és a romantika mesterművei hatottak, hanem Kodály és Bartók darabjai is. Ezt Horusitzky így fogalmazta meg: „… a klasszikus és romantikus remekművek értékelése és csodálata mellett ez a stílus az, amellyel őszintén ki tudom magam fejezni… A zeneművészet mindig intuitív, tehát a tudatalatti felszínre törése. A szellem feladata, hogy ezt a lávaszerű kitörést felfogja, az amorf érzelemtömeget megformálja, művészi alkotássá faragja.” Stílusában éppúgy megtalálhatjuk Ravel és Puccini zenéjének örökségét, mint a bartóki hagyományt. 

            Kedvelt műfajai közé tartozott a zongorakíséretes dal, viszonylag sokat komponált belőle. A Shakespeare-szonettek 1953-ban készültek. A dalciklusban Horusitzky három Shakespeare szonettet (Az vagy nékem…; Csak addig gyászolj…; Nézd: életem oly évszak…) zenésít meg. Ihletforrása a XX. század első felének vezető magyar drámai szopránja, Báthy Anna volt, aki 1955-ben mutatta be a művet. Ahhoz, hogy a szerző Erkel-díjat kapott, ez a három dal is nagymértékben hozzájárult. A szonettek a témája a szerelemhez és az elmúláshoz kapcsolódik. A zeneszerző mindhárom – de különösen a harmadik – dalnak recitativo jelleget adott, az első és másodikban azonban az énekesre igen nagy felelőssé hárul, hogy a dalok tág hangterjedelemben megszólaló hangjait tökéletesen tudja megoldani. 

            Szelényi István (1904, Zólyom – 1972, Budapest) nemcsak zeneszerzőként vett részt aktívan a magyar kulturális életben, hanem – mint Liszt-kutató – zenetörténészként is. Zenei tanulmányait 1922 és 1926 között a budapesti Liszt Ferenc Zeneművészeti Főiskolán végezte, ahol Kodály Zoltán a zeneszerzés, Székely Arnold pedig a zongoratanára volt. Mint sok kortársa, tanulmányai végeztével 1930-ig ő is a nagyhírű Fodor Zeneiskolában dolgozott. 1930-tól két évig felváltva tartózkodott Párizsban és Londonban, mint az ottani orosz balett-társulat zeneigazgatója. Amikor visszatért Magyarországra újra tanítani kezdett. 1946-1950-ig a budapesti Zenei gimnázium tanára, 1948-tól igazgatója volt. Tanári munkáját 1951 és 1956 között a Bartók Béla Zenei szakiskolában folytatta, mellette szerkesztőként is dolgozott az Új Zenei Szemlénél. 1956-tól haláláig pedig a Zeneművészeti Főiskolán zeneelméletet tanított. Mint zongoraművész, számos kortárs mű (Schönberg, Casella, Hindemith) hazai bemutatása fűződik nevéhez. Zeneszerzői munkásságának legfontosabb időszaka a 20-as, 30-as években volt, amikor a nemzetközi avantgárd mozgalom „aktivista-konstruktivista” irányzatának képviselőivel tartotta a kapcsolatot. A másik gyümölcsöző korszaka 1960 után volt, amikor meglepően sok új darabját adta közre. Liszt-kutatóként nagyrészt filologikus témájú írásokat publikált, valamint korábban ismeretlen Liszt kompozíciókat adott közre.    

            Bár a Concerto két zongorára műfaji megjelölése concerto, mégsem a versenyműveknél megszokott három tételes formát követi, hanem mindössze két tételből áll. A tételek és azok témái is hangulatváltásokra épülnek. Az első tételben a szenvedélyes, virtuóz és magyaros hangulatú főtéma és a hasonló karakterű zárótéma áll szemben a lágy, ringató de mégis melankolikus hangvételű melléktémával, míg a záró tétel jellegzetessége a zongora határozott és ritmikus módon való kezelése. 

            Geszler György (1913, Budapest – 1998, Budapest) életét a zeneszerzés mellett, teljes mértékben a tanítás töltötte ki. Ő maga Siklós Albertnél zeneszerzést, Keéri-Szántó Imrénél pedig zongorát tanult a budapesti Liszt Ferenc Zeneművészeti Főiskolán 1931 és 1937 között. Tanulmányai befejeztével 1949-ig a Székesfővárosi Felsőbb Zeneiskolában, 1950-1968-ig a Fővárosi Zeneiskola Szervezetnél, 1968 és 1975 között pedig a XI. kerületi Állami Zeneiskolában zongorát, zeneszerzést és zeneelméletet tanított. Műveinek nagy száma azonban azt bizonyítja, hogy a tanítás mellett bőven jutott ideje a komponálásra is. Zeneszerzői műhelyének igen sajátos – Kroó György szavaival élve –, „családias-virtuóz atmoszférája” volt. Ő szintén azokhoz a zeneszerzőkhöz tartozott, akik különösen vonzódtak a klasszikus formák iránt. Geszlerre ezen kívül különleges hatással voltak a barokk zene szerzői technikái is. Erre vall, hogy amint a barokk korban Johann Sebastian Bach, a XX. században pedig valószínűleg az orosz zeneszerző, Sosztakovics példája nyomán, Geszler is egymáshoz fűzött huszonnégy prelúdiumot és fúgát.

A Sonata coordinata című műve 1973-ban készült két zongorára és ütőhangszerekre. A darab három tételből áll. Az első tétel – ahogy a klasszikus szonátákban is – szonátaformában íródott. Alapja a magyar népzene, különösen a magyar népdal hangzásvilága, mivel a zongorákban imitációsan követik egymást a népdalszerű fordulatok, az ütőhangszerek pedig egy folyamatosan visszatérő ritmus-osztinátóval kísérik a billentyűs hangszert. A második tételben a két zongora a főszereplő. A szerző itt kevésbé törekszik a ritmikai hatásokra, mivel az ütőnek csak három hang belépése van. A harmadik tétel három részes. Az első és utolsó részben visszatér az első tétel karaktere és motívumai, míg a középrész, hangzásában sokkal líraibb.

            Huzella Elek (1915, Budapest –1971, Budapest) egy olyan irányzatot képviselt a magyar zenei életben – mint zeneszerző, és mint zenetörténész is –, amely más volt, mint a többi zeneszerző által követett irányvonal. Zenei tanulmányait a budapesti Liszt Ferenc Zeneművészeti Főiskolán végezte, Siklós Albert növendékeként. Emellett a Tudományegyetem bölcsészkarára is járt, ahol filozófiai doktorátusát Claude Debussy életműve című disszertációjával szerezte meg. Tanulmányai befejeztével, 1943-45-ig a Magyar Rádió zenei osztályán dolgozott. 1947- től a Székesfővárosi Felsőbb Zeneiskolában, majd 1949-től haláláig a Bartók Béla Zeneművészeti Szakközépiskolában tanított. Tanári munkája mellett rendszeresen komponált, és 1957-ben megnyerte a Nemzetközi Vercelli Zeneszerzőverseny első díját orgonára készült Epilog című művével. Bár a nemzetközi zenetechnika osztrák vagy német kezdeményei több korabeli magyar zeneszerző művére is hatással voltak, Huzella nem tartozott közéjük. Számára mindig a latin kultúra volt a kiindulópont, ezen belül is a századforduló francia zenéje, különösen Debussy művei. Az innen kapott hangzásélmény hatására kompozíciói is sajátos francia hangulatot teremtenek, némi magyar színezettel vegyítve. Darabjai igen sokrétűek. A színpadi műveken keresztül, a zenekari és kamarazenei műveken át az egyházi művekig, szinte minden műfajban kipróbálta mesterségbeli tudását.

A Miser Catulle 1967-ben készült a Magyar Rádió felkérésére. Ihletforrása az ókorban élt latin költő Catullus, Carmina című gyűjteménye volt. A Miser Catulle-ban Catullus Lesbiához fűződő örök szerelmének állít emléket. Huzella a mű megszólaltatását szoprán és tenorszólóra, valamint egy tíz hangszerből álló rézfúvós együttesre bízza. A kompozíciónak igen különös hangzásvilága van, mivel szinte végig a tiszta kvint uralkodik mind a két énekszólamban, mind a fúvós hangszereknél. Ez a hangköz megszólal sorozatban egymás után és több kvintből épített harmóniákban is. A zeneszerző a ritmikában megtartotta a latin nyelvű vers jambikus lüktetését, az intenzív érzelmi töltést pedig a változatos dinamikával és tempójelzésekkel adja mind az énekszólamoknak, mind a rézfúvósoknak.

        Székely Endre (1912, Budapest – 1989, Budapest) mivel nemcsak zeneszerző, hanem kóruskarnagy is volt, leginkább vokális műveket komponált. Zenei tanulmányait Kósa Györgynél és Országh Tivadarnál kezdte, előbbinél zongorát, utóbbinál kamarazenét tanult. 1933-ban felvételt nyert a Liszt Ferenc Zeneművészeti Főiskolára, ahol Siklós Albert zeneszerzés növendéke volt. 1938-tól körülbelül húsz évig kóruskarnagyi feladatokat látott el a Bőrös Szakszervezet kórusánál, a Vándor Sándor által alapított Vándor-kórusnál, és 1950-től a Magyar Rádió Énekkaránál, mint vezető karnagy. 1949-ben kórusával első díjat nyert a budapesti nemzetközi kórusversenyen. Ezen kívül Székely a kultúrpolitikában is jelentős szerepet töltött be. A II. világháború után, 1945-ben ő szervezte meg a Magyar Zeneművészek Szabad Szakszervezetét és a Munkás Kultúrszövetséget, később pedig kinevezték a Bartók Szövetség főtitkárává. Ezen kívül az Éneklő Munkás és az Éneklő Nép című folyóiratokat is szerkesztette. 1959-ben a budapesti Tanítóképző Főiskola tanára lett, ahol 1972-ig tanított, 1973-tól kezdve viszont független zeneszerzőként működött. Élete során számos díjat és kitüntetést kapott, többek között 1954-ben és 1980-ban Erkel-díjat, antifasiszta tevékenységéért Szabadság Érdemrendet, 1987-ben pedig a Magyar Népköztársaság csillaggal ékesített érdem rendjét. Élete első felében zenéje konzervatívabb volt, az 1960-as évektől azonban eszköztára megváltozott, a korszerűbb zenei áramlatok eszközeit is asszimilálta saját műveibe, nyelvezete teljesen egyéni lett. Pályájának csúcspontja a halála előtti három év volt, ahol művei Magyarországon és külföldön is jelentős sikereket arattak. 

            A Szólókantátát 1972-ben írta a grazi Musikprotokoll számára, az osztrák költőnő Ingeborg Bachmann: Dalok egy szigetről című versciklusát felhasználva. A cím négy verset foglal magába, melyeknek mind különleges és egyéni világa van, tele szimbólumokkal, asszociációkkal. Mielőtt a zeneszerző kiválasztotta Bachmann költeményét, számos osztrák költő versét tanulmányozta. Végül azért döntött a Dalok egy szigetről mellett, mert úgy gondolta, hogy témájuk különösen időszerű és saját zenei világa pontosan fogja tükrözni a versek különös képvilágát. A megzenésítés során igen fontos volt, hogy Bachmann szavai megfelelő kifejezőerőt nyerjenek a zene által, ezért Székely az énekszólam megformálására igen nagy gondot fordított. A költemények hangulati összefüggését figyelembe véve épül fel kantáta, melynek mintája a szimfónia szerkezete volt. A négy verset a zeneszerző egymáshoz attacca kapcsolódva zenésítette meg, melyek felépítésükben a szimfónia négy tételének jellegzetességeit mutatják (Bevezető gyors tétel – Lassú tétel – Scherzo – Finale).