ZENEÓRA

Liszt művei

ZONGORAMŰVEK

I. Etűdök

Transzcendens etűdök (1851)

12 darabból álló ciklus, címekkel ellátva (irodalmi vonatkozásúak). Általában hangulatot jelölnek és nem konkrét programot.

No. 4. Mazeppa – d-moll

V. Hugo: Keleti énekek c. gyűjteményében megjelent Mazeppa c. költeménye, melyben mottóul Byron szavait idézi: „párbeszéd a lángészről”. Ivan Sztyepanovics Mazépa 1644-1709-ig élt ukrán nemesember volt. Voltaire találta ki a róla szóló legendát, amely Byron és Hugo költészetében élt tovább: Csábításért a megcsalt férj ruhátlanul lóra kötöztette arccal az állat farának fordítva – amelyet megkorbácsoltatott, kővel megdobáltatott, s a szegény pára árkon-bokron át a kimerültségig hurcolta Mazepát, akire szolgái siralmas állapotban találtak rá.

Ezt a témát szimfonikus költeményben is feldolgozta.

Paganini – etűdök (1851)

6 etűd.

1831. március 9-én lépett fel először Párizsban Niccoló Paganini (1782 Genova – 1840 Nizza). Az olasz művész Genovában tanult hegedülni. 1793-ban lépett fel először nyilvánosan. 1805-10 Napóleon egyik testvérének szólóhegedűse és karmestere volt Luccában. Ezután haláláig kötött állás nélkül élt. Bejárta egész Európát. Gégesorvadásban halt meg. Sok varázsfogása a hegedűn, mellyel kortársait ámulatba ejtette, azzal magyarázható, hogy hegedűjének húrjait bizonyos célokra áthangolta. 

Liszt 1832-ben hallotta először Párizsban, ezután kezdte átírni a műveit.

A hajmeresztő nehézségű darabokat saját képességeire szabta – egyedül ő volt képes megszólaltatni őket. Később Weimarban egyszerűsítette őket. A darabok Paganini néhány caprice-ának és más hegedűművének az átiratai. (Caprice vagy capriccio: szeszély, bakugrás, laza szerkezetű, vagy kötetlen formájú hangszeres darab.)

 No. 3. gisz-moll La campanella

Harangcsilingelést utánzó darab. Hatalmas ugrások, repetált hangok, oktávmenetek jellemzik. Ezeket a bravúros hangrepetíciókat csak az új Erard-féle zongorákon lehetett megvalósítani. Paganini: h-moll hegedűversenyének témáira épül.

No. 6. a-moll etűd

11 variáció Paganini 24. Caprice-ának témájára. Ezt Liszten kívül Brahms, Rachmanyinov és Lutoslavski is feldolgozta.

II. Egyéb zongoraművek, kötetek

Années de pélerinage - Zarándokévek

3 részből – évből áll. Megtalálható Vándorévek fordítással is, de ez helytelen. Csak Goethe: Wilhelm Meister vándorévei c. könyv miatt fordították így. Lisztet azonban nem Goethe műve, hanem Byron: Childe Harold’s Pilgrimage (C.H. zarándokútja) ihlette.

I. Premiére année; Suisse (Első év; Svájc)

Amikor Liszt Marie d’Agoult grófnéval az 1830-as évek közepén Svájcban élt, társaságával George Sand írónővel, annak gyerekeivel és más barátaikkal vidám kirándulásokat tettek az országban. Ezeket az alkalmakat fogalmazta meg zenében.

            1. Tell Vilmos kápolnája

            2. A wallenstadti tónál

            3. Pastorale

            4. A forrás partján

            5. Vihar

            6. Obermann völgye

            7. Ecloga

            8. Honvágy

            9. A genfi harangok

Kompozíciós munka: 1-4, 6 és 8-9: átdolgozásai az Egy utazó naplójának 1848-54-ig

                                    7.: 1836

                                    5.: 1855

No. 6. Obermann völgye

Senancour levél-regénye az Oberman inspirálta. A darab elé idézetet tett a műből: „Mit akarok? Mi vagyok?” A romantikus életszemlélet, a mélységes meghasonlottság, a magány és a fájdalom zenei megjelenítése.

No. 9. A genfi harangok

Alcíme: Nocturne.

Harangimitációt hallunk.

II. Deuxiéme année – Italie (Második év – Itália)

1. Spozalizio (Mária eljegyzése)
2. Il Penseroso (A gondolkodó)
3. Salvator Rosa canzonettája
4. 47. Petrarca szonett
5. 104. Petrarca szonett
6. 123. Petrarca szonett
7. Aprés une lecture du Dante, Fantasia quasi sonata (Dante szonáta)

Kompozíciós munka: 1,2: 1838-39

                                    3: 1849

                                    4-6: 1838-46

                                    7: 1837-49

Kiegészítés a kötethez: Velence és Nápoly (1840-59)

1. Gondoliera
2. Canzone
3. Tarantella

Bár Byron a Childe Harold-ban Itáliát is megemlíti, Liszt sorozatának 2. kötetében már csak közvetve érzékelhető a nagy költő hatása. Itt már nincsenek Byron idézetek. A külső ihlető már nem a táj, ahogy Svájcban, hanem az olasz Trecento nagy költői és Cinquecento nagy képzőművészei: Petrarca, Dante, Raffaello és Michelangelo.

Ezek a darabok, akár a svájciak, Marie d’Agoult-val tett közös fiatalkori utazások (1837-39) közvetlen élményeiből keletkeztek. A sorozat Weimarban nyerte el végső alakját.

No. 7. Aprés une lecture du Dante, Fantasia quasi sonata (Dante szonáta)

Dante Alighieri (1265-1321) Isteni színjátéka Liszt legfontosabb irodalmi élményei közé tartozott. 2 fontos alkotása is született ebből az élményből: Dante-szonáta; Dante-szimfónia.

A Dante-szonáta élére egy V. Hugo vers címét tette: Dante olvasása nyomán, az alcíme pedig a Fantasia quasi sonata lett. Ez utóbbi Beethovenre utal (Op. 27 Sonata quasi una Fantasia), mivel Liszt a beethoveni tradíciót folytatja. Liszt műve azonban inkább fantázia, mint szonáta. Elsősorban az Isteni színjáték Infernojának hangulatát jeleníti mega maga sajátos eszközeivel. Ez egyike Liszt nagy pokol-vízióinak.

3 egymástól karakterben különböző témája van (ennyiben szonátaszerű). Egyik téma sem kerek, dallamos, inkább gesztusok, melyek alkalmasak az átalakulásra. Fontos, hogy a 12 hangú kromatikus hangsor hangjait itt szabadon már-már egyenrangúan alkalmazza. Döntő szerep jut benne az oktáv újfajta, két egyenlő félre való felosztásának, a tritonusnak, mivel ez az egyik alapmotívuma – Dante pokolbeli kapuja „Ki itt belépsz hagyj fel minden reménnyel.” A programot szolgálja, de a megtisztulás kifejezésére az oktávot 6 egyenlő részre osztó egészhangú skála, melynek ez a darab egy korai példája.

III. Troisiéme année (Harmadik év)

1. Angelus! Ima az őrangyalokhoz
2. A Villa d’Este ciprusai 1
3. A Villa d’Este ciprusai 2
4. A Villa d’Este szökőkútjai
5. Van a tárgyaknak könnye. Magyar hangnemben.
6. Gyászinduló
7. Emeljétek fel szíveiteket.

Kompozíciós munka: 1-4. 1877

                                    5. 1872

                                               6. 1865

                                    7. 1877

Ez Liszt legjelentősebb sorozata. Bartók Béla is hivatkozik rá önéletrajzában. Megvan benne a magyar Liszt, de az expresszionizmus és impresszionizmus felé utat mutató mester is. Alcímet már nem adott neki. 3 vallásos ihletésű, 3 a Villa d’ Estéhez kapcsolódik és 1 magyar darab van benne. A 7 közül 4-nek köze van a halálhoz (1 gyászinduló, 3 sirató), mert az idős Lisztet nagyon foglalkoztatta a halálköltészet.

No. 4. A Villa d’ Este szökőkútjai

A Villa d’Este Tivoli városában van, Rómától 32 km-nyire keletre. A XVI: században építtette Ippolito d’Este bíboros, Lucrezia Borgia és Alfonso d’Este fia. Maga a palota egyszerű, híressé teraszosan épült reneszánsz parkjának szökőkút csodái és 400 éves hatalmas fái (ciprusok, cédrusok, pínea-fenyők) teszik. A 19. század 2. felében került Gustav Hohenlohe bíboros tulajdonába, aki felújította a palotát és a parkot. A bíboros – Wittgenstein hercegnő vejének fivére – akivel a zeneszerző jó barátságban volt, s akitől a tonzúrát nyerte, 1864-től haláláig évente hosszabb-rövidebb időre vendégül látta itt. Lisztet inspirálta a környezet.

A Villa d’Este szökőkútjai a sorozat legnépszerűbb darabja. Derűs, csillogó hangszínei már-már impresszionistává teszik a darabot. Busoni, olasz zeneszerző feleségének írt levelében azt mondja, hogy amikor Debussy először meghallotta ezt a darabot, megdöbbenve mondta: „ez az öreg Liszt próféta volt.”

Magyar rapszódiák

1839 – 1885 között komponálta őket.

Liszt missziót teljesített általuk: hangversenyein és nyomtatott formában megismertette a világgal a magyar népies zenét. Megteremtett egy új lassú-gyors tételpárból épülő műzenei formát, amire később Bartók is építette a Kontrasztokat és a Rapszódiákat.

A 19. század 30-as 40-es éveiben az utazó virtuózok koncertműsorai mások voltak, mint napjainkban. Egy-egy ilyen koncerten a művész igyekezett a maga virtuóz és rögtönző képességét megcsillogtatni. Ennek legcélszerűbb módja az improvizálás volt (népszerű operák és az adott ország népies dallamai). Minden magyarországi hangversenyén improvizált magyar dallamra. Ebből született 1839-47-ig a Magyar Dallok, Magyar Rapszódiák 21 darabja. Ebből 1847-53-ig megjelentette az első 15-öt, ezután 30 évig nem komponált magyar rapszódiát. Az utolsó 4 élete utolsó éveiben keletkezett.

Liszt nem jutott el az igazi magyar parasztdalig. Csak az uraknál megismert cigányok által játszott népies magyar műzenét ismerte. Liszt ezt a zenét tévedésből mindenestől cigányzenének tartotta. A dallamokat valamiféle ősi, egységes cigány eposz töredékeinek hitte. Önmagát a görög énekmondók utódjának, rapszodosznak nevezte, aki Rapszódia című műveiben ennek az általa feltételezett cigány eposznak a rekonstrukciójára vállalkozott.

Valójában az az anyag, amelyet a Magyar Rapszódiákban feldolgozott se nem ősi, se nem cigány, se nem egységes: hangszeres verbunkos, csárdás, népies műdal. Elvétve akad köztük valódi magyar népdal is. Jó néhánynak nem sikerült az eredetét tisztázni. Zeneszerzőik között van: Rózsavölgyi Márk, Egressy Béni és Csermák Antal. Voltak, melyeket nyomtatásban vagy kéziratban látott, de többségüket ő kottázta le elsőként.

A darabok alapvető építkezési elve a kontraszt, valamint a hangulati, tempó és dinamikai fokozás, valamint a lassú-friss tételpárosítás (a verbunkos és cigányzene jellemzője).

ZENEKARI MŰVEK

Liszt és a zenekar

1843-ban kinevezik a weimari udvari zenekar élére. Itt sajátította el igazán a zenekari technikát, és itt kipróbálhatta gyakorlatban is, amit írt. 1854-ig nem hangszerelt önállóan. Először August Conradi zeneszerző segítette a partitúra elkészülésében, majd 1849-54-ig Joachim Raff vette át ezt a szerepet. Ő inkább már csak tanácsokat adott, és másolta a partitúrákat. Liszt később, mikor már belejött a hangszerelésbe, újra áthangszerelte a műveket.

Szimfonikus költemények

A szimfonikus költemény programzenei műfaj a 19. században. Zenekarra írt szabad formájú kompozíció, amely általában valamilyen irodalmi, képzőművészeti alkotásból veszi a programját.

Liszt, mint Berlioz programot mellékelt szimfonikus műveihez: többnyire előszót nyomtatott a partitúrához.

Szimfonikus költeményei:

1. Amit a hegyen hallani
2. Tasso, Panasz és Diadal
3. Les Preludes (Lamartine nyomán)
4. Orpheusz
5. Prométheusz
6. Mazeppa, Victor Hugo nyomán
7. Ünnepi hangok
8. Hősi gyászinduló
9. Hungaria
10. Hamlet
11. Hunok csatája
12. Ideálok
13. A bölcsőtől a sírig, Zichy Mihály rajza nyomán.

Les Préludes

A mű eredetileg egy férfikórusra és két zongorára írott darab nyitányaként keletkezett 1844-ben, amikor Liszt a nyár folyamán Marseille-ben koncertezett. Itt megismerkedett Joseph Antoine Autran költővel, akinek az egyik neki ajándékozott versét, a Les Aquilons-t (Az északi szél; szárnyaló himnusz a szabadsághoz, tizenegy strófában) megzenésítette. A helyi dalárda néhány nap múlva, augusztus 6-án, egy jótékony célú hangversenyen el is énekelte a kórusművet. A következő évben Liszt újabb kórusokat írt Autran másik három költeményére: Les Flots (A hullámok), Les Astres (A csillagok), La Terre (A föld) címmel, hogy a négy kórusból Les Quatre Éléments (A négy elem) címmel ciklust állítson össze, és zenekari nyitányt írjon hozzá. Liszt 1852–1854 körül teljesen újra hangszerelte a szimfonikus költeményt. A címe ekkorra megváltozott, eltűnt az Autranra való hivatkozás, helyette Lamartine költeményének címét kapta: Les Préludes.

Az 1856-ban, a lipcsei Breitkopf und Härtel által kiadott mű előszavát – tulajdonképpen a mű programját – Liszt írta: „Mi más is életünk, mint előjátékok szakadatlan sorozata ahhoz az ismeretlen dallamhoz, amelynek első, ünnepélyes hangját a halál csendíti meg? A szív fénylő hajnala a szerelem. Melyikünk sorsát nem zavarja azonban meg a boldogság első áradata után a vihar ereje, amely durva leheletével széttépi a gyengéd illúziókat, villámával lesújtja annak oltárát? És melyik mélyen sebzett lélek nem keres ilyen megrázkódtatások után nyugalmat a természet idilli csendjében és saját emlékeiben? A férfi azonban nem sokáig képes ilyen nyugalomban élni, és mikor a trombita felharsan, elsőnek rohan a csatába, a legveszélyesebb posztra, hogy a küzdelemben ismét visszanyerje önmagát és belső erejét.”

A darabot 1854. február 23-án Liszt Ferenc mutatta be a weimari udvari színházban.

Liszt szimfonikus költeménye egytételes darab, de valójában egy tételbe összefogott négytételes mű. Alkalmazza benne a tematikus transzformációt. Vett egy egyszerű dallamot, pár hangból álló motívumot, amit újra és újra felhasznált, megváltoztatva a ritmust, a tempót, pár hangjegyet vagy a játékmódot, és minden témát ebből az alapmotívumból épített fel. A zene egyértelműen követi a szavakban leírt programot, és öt, egymást szünet nélkül (attaca) követő részre tagolódik. A bevezetés a halandó embert mutatja meg, a második a felhőtlen szerelmi boldogságot ábrázolja, a harmadik az élet viharainak bemutatása, a negyedik a természethez való menekülés hangulatát szemlélteti, végül az utolsó rész a harc képével és az epilógussal zárul.

Zongorára és zenekarra írt művek

7 művet írt zongorára és zenekarra, ebből 3 az igazán fontos:

• Esz-dúr zongoraverseny;
• A-dúr zongoraverseny;
• Haláltánc

Bennük virtuozitását mutatja be, akárcsak a szólózongora darabjaiban.

Esz-dúr zongoraverseny

1830-56 (összesen 5 változat)

Liszt abban az időben írta a zongoraversenyt, amikor tulajdonképpen már visszavonult a nyilvános koncertezéstől, a komponálásnak és a vezénylésnek szentelte idejét. Zongoraversenyeket addig is játszott, főleg Beethoven versenyműveit adta elő. Weimarban születtek első fontos zongoraversenyei is.

Az Esz-dúr zongoraverseny bemutatója a weimari nagyhercegi palotában volt 1855. február 17-én, a Liszt által szervezett ünnepi Berlioz-hét keretén belül. A bemutatón ő volt a szólista, karmesterként pedig Hector Berlioz működött közre.

Az Esz-dúr zongoraversenyt Liszt első zongoraversenyeként tartják nyilván, mivel hamarabb mutatta be mint az A-dúrt, amit korábban komponált.

Liszt Esz-dúr zongoraversenye négytételes, bár hallható szünettel csak az első válik el a másodiktól, a többi megszakítás nélkül követi egymást (a két szélső gyors tétel között van a lassú és a scherzo). Így a hallgató egytételesnek hallhatja a koncertet. Az egybeépítettség mellett az egységességet szolgálja még a liszti tématranszformációs szerkesztési elv is. Az egész művet egy, az induláskor hallható főtéma uralja, bár szerepe az I. tételben igazán meghatározó, a második tételben nem jelenik meg, viszont az övé a teljes mű lezárásának funkciója – mindenütt átalakulva, megváltozott funkcióval. A második tétel főtémája is fontos elem, a scherzóban is visszatér. A scherzo két saját témája közül az első is visszatér a fináléban, aminek saját témája nincs is, az első három tétel témáiból építkezik.

Haláltánc

1838-59-ig írta.

A pisai Nagy temető falán található A halál diadala című freskó ihlette. Liszt Ferenc 1838-ban Marie d’Agoult-val látogatott Pisába, ekkor látta a freskót, és azonnal mély hatást tett rá. A festmény középpontjában a Halál van, aki az élet hívságait jelképező fiatal lányokat szemléli, az égben angyalok, balra fent imádkozó remeték láthatók. A bal oldali részben a három élő és a három halott, a jobb oldali részen az említett fiatal hölgyek láthatók. A haláltól megrémülőket Szent Makárius figyelmezteti a földi élet mulandóságára.

A sok változtatás után elkészült darabot 1865-ben adták ki, és ugyanez év áprilisában mutatta be Hans von Bülow Hágában.

A Haláltánc (német címén Totentanz) a Dies iræ gregorián dallamra épül, ami már ifjúkora óta foglalkoztatta Lisztet. A Dies iræ a 13. század első felében keletkezett, szerzője valószínűleg Celanói Tamás. Ezt a témát Liszt előtt már Berlioz is felhasználta Fantasztikus szimfóniájában, annak 5. Boszorkányszombat című tételében (1830). Liszt műve teljes egészében a Dies iræ-re épül, ennek anyagát dolgozza fel. Valószínűsíthető, hogy a pisai temetőben található másik freskó, az Utolsó ítélet élménye is szerepet játszhatott abban, hogy Liszt ezt a témát választotta. A Dies iræ szövege az utolsó ítéletről szól, és ennek utolsó szakasza írja le a harag napját.

Liszt ebben a művében már szakított a fiatalkori szerzeményeire jellemző virtuóz bravúr-hatásokkal, a zongoraszólam szinte puritán egyszerűségben szólal meg. Liszt a darabot hat, számozott variációba sorolta, de ezekben felismerhetők a négytételes szerkesztés egységei.